Élőholtak és hullarablók a Sziget utolsó napján, avagy sok stílusteremtő egy fesztiválon.

Idén a Szigetet valahogy siikerült úgy megszervezni, hogy tele legyen mindenféle "nagy elődökkel". Kezdődött Robert Planttel, aki a Led Zeppelinnel úgymond katalizálta a heavy metal megszületését. Aztán jött a Radiohead, akiről sajnos lemaradtam, pedig ők az Oasist továbbgondolva alapozták meg azt, amit ma britpop néven ismerünk. Az utolsó napon pedig megjelent Iggy Pop és a Prodigy, akiknek az érdemeiről szintén nem kell regélnem. Őket már végképp nem hagyhattam ki.

Másodjára immáron a trendkívüliek közül egyedül látogattam ki a Szigetre, talán mert a többiek kevésbé fogékonyak Iggy Pop protopunk zenéjére és a Prodigy technometál hangzásvilágára, a keddi napot pedig egyértelműen ez a két fellépő uralta.

Iggy mindig is egy kedvenc figurám volt, már csak a punkzene nagypapájaként folytatott tevékenysége miatt is, de emellett imádtam a cameóját a Star Trekben és az alakítását a Kávé és cigaretta című Jim Jarmusch-filmben. A Szigeten most az igencsak hálátlan kora esti műsorsávba került, rockkoncerthez méltatlanul tűző napon kellett föllépnie a Stooges-szal, ezért kicsit féltem is, hogy el fog veszni a show hangulata, de hála a jó égnek tévedtem.

Ez az ember kétségkívül egyedül lenyomta az összes idei nagyszínpados fellépőt, akkora műsort csapott ott. A stage diving szülőatyja most is bemutatta tehetségét, a szekuritisoknak nem kis fejfájást okozva ugrált rá a közönségre, és úsztatta magát a tömeg tetején. Valószínűleg a koncert alatt sikerült megdönteni a body surf távolsági rekordját is, egy ifjú tehetségnek körülbelül a harmadik sortól az utolsóig sikerült ellavíroznia fölöttünk. Hátul talán már megbánta, hogy ott elöl felkapaszkodott a haverjai vállára.

Iggy Pop és barátai

Iggy körülbelül két szám alatt összebarátkozott az egész közönséggel, aminek az lett a végeredménye, hogy pár kolléga hamarosan fölküzdötte magát a színpadra, hogy együtt bulizzanak a papival, a biztonságiak ismételt bánatára. A banda már korántsem sajnálta ennyire a dolgot, ölelkeztek a bátor ifjakkal, együtt zúztak, Iggy három rajongóval közösen üvöltözte a refrént a mikrofonba, a lányok meg kiélvezték, hogy végigtapogathatták a gyíkember meztelen felsőtestét, ami láthatóan a legkevésbé sem zavarta őt.

Iggy Pop - Motherfuckers
Ezért szeretjük

Ahogy ez az ember kinéz, valószínűleg minden gatya bő rá, de amit felvett, azt is kigombolva hordta, így a koncert végére nagyjából a fél segge kilógott már, amit a kamerások előszeretettel mutattak premier plánban a kivetítőkön. Az ilyesmi gondolom Iggy eszement mozgáskultúrájának elkerülhetetlen velejárója, hiszen senki nem vonaglik és kígyózik úgy a színpadon, mint ez az állat. A korábban emlegetett Robert Plantet azért lehet imádni, mert egy isten a színpadon, olyasvalaki, aki elé hódolni jár a közönség - Iggy Popot azért, mert ő meg a legjobb haverod, a megtestesült show, akinek szívesen nézed el azt is, hogy "Thank You" helyett "Motherfuckers!"-szel üdvözöl. Sőt, még örülsz is neki. Elképesztő figura, akitől tátva marad a szád, pedig csak vigyorodni próbálsz. És jövőre lesz hatvanéves, döbbenetes.

Az utána fellépő Anima Sound Systemet korábban még halottnak véltem, de idén harmadszor hallgatom őket, és nem bírom megunni. Ugyan az antipatikus énekeslánytól még mindig feláll a szőr a hátamon, de a két MC csávó hatalmas kedvenceim, és hozták is a kemény formájukat. A zenekar most kicsit gazdagabb hangszereléssel jelentkezett, mint az EFOTT-on vagy a Művészetek Völgyében, az afró reggae-énekes fellépéséről nem is beszélve. Vele eddig nem találkoztam, de egy csapásra sikerült megbékítenie velem a Beatles Revolutionjének feldolgozását. A két világsztár között azért az Anima is simán vette a nagyszínpados fellépést. Ahogy újdonsült olasz barátaimmal megállapítottuk, "they're a fuckin' good band!".

The Prodigy Persze az este legnagyobb attrakciója a Prodigy volt, még ha én magam jobban is szimpatizálok Iggyékkel. Nem csoda, hogy rettendő nagy tömeg gyűlt össze, ez a zenekar megmozgatja a rock és a techno híveit is, és akkor még a reggae-s meg egyéb kilengéseikről nem is beszéltünk. Mi ostoba módon elhagytuk a tökéletes helyünket a szünetben, hogy kihasználjuk egy-egy toitoivécé komfortját, így ezt a koncertet igen messziről, gyakorlatilag csak a kivetítökön keresztül élvezhettem, bár a hangzás tűrhető volt a borozó mellől is. Ez a banda maradéktalanul kimeríti a "félelmetesen randa" fogalmát, valami ilyesmiről álmodhat Freddy Krueger a rosszabb éjszakáin, mint ez a két frontember.

Maxim Reality Egyes bandáknál, mint mondjuk az Exploited, a csúnysaság szinte alapkövetelmény, és már-már annyira stílusos, hogy hitelét is veszti, míg a Prodigy szimplán annyira ízléstelen, hogy például a társaságomban lévő gimis csajok egyenesen megrémültek tőlük. Keith Flint és Maxim nem elég, hogy úgy néznek ki, mint két hullarabló, de úgy gesztikulálnak, olyan elmebeteg fejeket vágnak, hogy néha még én is csak kamilláztam, mennyire embertelenek. Flint ugye arról ismerszik meg, hogy úgy borotválta régen magát, mintha a feje tetején kopaszodna, ami alapból visszataszító, hozzá meg jön az őrült tekintet, amit Maxim is sikeresen elsajátított, és most falfehérre festette az arca közepét egy csíkban, nehogy normálisabbnak tűnjön, mint Keith barátja. Mindenesetre kontrasztnak jók voltak; a Stooges őspank stílusa hirtelen szembekerült a kilencvenes-kétezres évek erőlködő raver-posztpank polgárpukkasztásával. Tőlük nyer értelmet apáink "bezzeg az én időmben"-kezdetű szlogenje, pedig hát ők sem a Kossuth rádióra buliztak anno.

Magáról az előadásról amúgy sok emlékem nincs, mert eleve nem bírok hosszútávú memóriával, de a fröccs literszámra történő vedelésével bebiztosítottam, hogy semmi se maradjon meg az élményből. Azért azt tudom, hogy az összes híres számot olyan jól lenyomták, hogy még oly hátul is bőszen csápolt és üvöltött mindenki a Smack My Bitch Up című feminista örökzöldre, meg az Out of Space rakétás elszállására, már ha értitek.

A nagyszínpad után nekiálltuk legyalogolni a lábainkat. Dermotot mindenképp meg kellett hallgatni az afrosátorban, kitűnő raggazenét kevert a srác a haverjaival. Ők talán a Sziget leghangulatosabb buliját rittyentették össze, mármint a koncerteket leszámítva, mert istenkirályul éreztük magunkat. Az ambient sátorról szívesen mesélnék, de DJ Palotai hírére elég hamar betelt a hely, úgyhogy meg se próbálkoztunk már vele, másik helyet kellett találnunk a lazulásra, melegedésre. Ez olyannyira összejött, hogy a csajokat követve hamarosan a Sziget homóbárjában találtuk magunkat. Végül is egy-két érdekes arcot leszámítva annyira nem éreztem különcnek magam, nagyon felhígult a közönség, tele volt heterókkal, mpfha. A zenéből egy Wham!-szám után lett totálisan elegem, és kezdtem visszasírni Dermotot, úgyhogy inkább szundítottam egyet indulásig, úgysem volt már sok időnk.

Utoljára betértünk még a lelkisegélyesekhez, igaz, tanács helyett csak forró teát kértünk. Szerencsére nem is erőltették a dolgot a házigazdák, a problémáink helyett inkább az átalakult sziget-fílingről tárgyaltunk, kiveséztük a legjobb koncerteket, megtudtuk, hogy az egyik legbarátságosabb hely a metálsátor, és hogy már semmi sem olyan, mint régen, mikor még a tanácsadónk sem munkaköri kötelességeket jött ide teljesíteni. A kis pihenő után megjött a táncolhatnékom, bár az összerogyás szélén álltam. Szó mi szó, lett is volna kivel ropni még egy jót, de mindenki igyekezett a vonatra, úgyhogy hajnaltájban elballagtunk mindnyájan.

Jobb is volt így, mert mire hazaballagtam, a végkimerültség kezdett kerülgetni, úgy zuhantam be az ágyba, mint egy cementeszsák, még porzottam is hozzá. A bejegyzésem születési dátuma is jól jellemzi, hogy bő másfél napig nem is tértem magamhoz, pedig azóta túl kellett élnem egy vonatutazást meg egy újabb bulit is, elképzelésem sincs, hogy sikerült mindez. Most pedig vár a jól megérdemelt munka, úgyhogy zárom is soraimat, sajnálva mindazokat, akik egy ilyen zárónapról lemaradtak.